×
készülőben | közzétételre vár
A teljes lista elolvasásához görgess!

Töréspontok / 1.
Novella: Álomvilág
Műkorcsolya kihívás
Halálos rúnák I. / 1. (javítva)
300: Csillagles (újraírva)
300: Hajnal (újraírva)
Töréspontok / 2.
Személyes: Egy korszak vége
300: Gyerekek nevetése
300: Homokóra
300: Párbaj
Novella | Szenteste
2018. december 25.Szólj hozzá! (2)

Sziasztok!


A 2018-as Bloggerkarácsonyra én is jelentkeztem, bár utólag nem tűnt túl jó ötletnek, mivel a vizsgaidőszak úgy érkezett az életembe, mint derült égből villámcsapás. A tanárok december második hetében jöttek rá, hogy amúgy minden vizsgát le kéne tudni még a téli szünet előtt, és jött a kapkodás, a fejetlenség, az áttanult éjszakák sokasága, a pihenés majdnem teljes mellőzése. Ez azt is eredményezte, hogy az egyik vizsga után a szervezetem besokallt, és a stresszbetegségem új szintre lépett (amit inkább nem részletezek). A novella megírása is majdnem kicsúszott a határidőből - igazából a 20-i helyzetjelentéskor még csak a fejemben volt meg, de csodával határos módon, még 23-án délután sikerült „papírra vetnem”.

És akkor a lényegre térek: az én húzottam Hana volt, aminek elképesztően örültem, hiszen ismerem és szeretem a blogját, és rendszeresen szoktam olvasni a bejegyzéseit. Először egy karácsonyi Harry Potter novellát szerettem volna neki írni, a Tekergőkkel (főleg Siriusszal) a főszerepben, mert tudom, hogy ő is szereti a világot, de aztán megtartottam magamnak azt az ötletet, és inkább egy original szösszenetet kapott tőlem. Az ötletet egy számomra morbid karácsonyi reklám adta, de a novella más irányt vett, hála az égnek (még nem vesztettem el a józan eszem). Nem is szövegelnék többet, mert ez a bevezető már így is elég hosszú lett, és jelenleg túl fáradt vagyok az értelmes beszédhez. De erről majd később. Szóval olvassátok szeretettel, és ezzel is szeretnék mindenkinek kellemes ünnepeket kívánni! (A történet Merengőn és Wattpadon is elérhető.)


Besorolás: angst, fluff, one-shot
Idő: napjainkban
Hossz: 930 szó
Korhatár: G
Hangulat: x

Szenteste


Nagy pelyhekben hullott a hó New York utcáin, ahogy kiléptem a művészbejáró ajtaján. Már lassan két órája vége volt a szentesti Diótörő előadásnak, a nézők többsége rég elment, csupán mi, fellépők maradtunk a színházban. A balett-társulat ragaszkodott hozzá, hogy a zenekar is csatlakozzon egy ünnepi koccintásra, ami nem volt kifejezetten ellenemre, tekintve, hogy a fellépések miatt nem utazhattam haza a családomhoz.
– Lana, biztos ne vigyelek el? – kérdezte Tim, a zenekar egyik csellójátékosa. – Elég késő van már, ne mászkálj egyedül a városban.
– Köszönöm, de nem szükséges – feleltem. – Nem tart sokáig, amíg hazaérek.
– Pedig van egy szabad hely az autóban – próbált meggyőzni.
– Inkább menjél, mert várnak a többiek! – Finoman meglöktem a vállát, mire mindketten elmosolyodtunk. – Ne aggódj miattam!
– De azért megleszel, ugye? – Tim pontosan tudta, mekkora áldozattal járt nekem az, hogy bekerültem a New York City Balett zenekarába, ugyanis a hagyományok szerint a próbaidős főiskolások nem mehettek haza az ünnepekre, mert előbb bizonyítaniuk kellett. Kivételek pedig nem léteztek, mindenkinek végig kell járni ezt az utat. És az igazat megvallva nem pont így képzeltem el a karácsonyt.
– Majd megnézek egy karácsonyi filmet egy üveg bor társaságában – próbáltam elviccelni a dolgot, de a hangomon érződött a szomorúság.
Két puszival elköszöntünk egymástól, én pedig elindultam a Lincoln Center metrómegálló felé.
Tim volt az egyik első zenekari tag, akivel sikerült megismerkednem és megtalálnom a közös hangot. Rengetegszer segített, ha elvesztem a dolgok forgatagában, és akármikor számíthattam rá. Pozitív kisugárzásával mindig jó hatást gyakorolt rám, még a legrosszabb napjaimon is. És nagyon sok mindent köszönhettem neki. De a kialakult helyzetet a zenekar többi tagjához hasonlóan egymagamnak kellett megoldani, ha tetszett, ha nem.
Viszonylag kevesen utaztak a metrón, ami nem volt meglepetés, hiszen már egy kicsit későre járt az idő – a telefonom órája éppen csak elhagyta a tízest. Hogy ne unatkozzak, elolvastam és válaszoltam az előadás alatt érkezett üzenetekre, ünnepi jókívánságokra, de még így is maradt vagy háromnegyed órám, amíg csak meredten bámultam a semmibe. Azon gondolkoztam, hogy ha hazaérek, belekezdjek-e egy filmbe, vagy inkább tusoljak le, és pihenjem ki magam a holnapi előadásra – végül az utóbbit találtam hasznosabbnak. Aztán akaratlanul is magam elé képzeltem a vidám arcokat, amint kinyitják az ajándékokat, anyukám különleges karácsonyi vacsoráját, a kandalló előtt heverő Baileyt, aki már mindenkinél bepróbálkozott egy-egy falat finomságért, és teljes boldogság áradatban élvezi a gazdái társaságát, és a meghitt hangulatot, ami körbe ölel mindent és mindenkit. Összeszorult a szívem, hogy nem lehettem részese, de erőt vettem magamon, mert tudtam, hogy ha ebben az évben megfelelek, jövőre már lesz lehetőségem hazamenni.
Leszálltam a szerelvényről, és gyalog folytattam utamat a Williamsbrige-i lakásom felé. A hó egyre erősebben esett, az utcák síri csend honolt, csupán a csizmám kopogásának visszhangját lehetett hallani. Felgyorsítottam a lépteimet, mert már eléggé át voltam fagyva – határozottan nem volt jó ötlet otthon hagyni a váltóruhámat, mert a szövetkabát nem nyújtott elég védelmet, ahogyan az egyszerű nejlonharisnya sem.
Rövidesen már a kapukóddal bajlódtam egy sort – néhány napja kiderült, hogy hideg időben nem mindig jó a gombok érintkezése –, de végül sikeresen bejutottam a lépcsőházba, és az ötödik emelet felé vettem az irányt. A folyosó lámpájában még mindig nem cserélte ki a gondnok a neoncsövet, ezért imádkoztam, hogy a kulcsok mellett ne essen ki a kezemből a telefonom, amivel némi fényt biztosítottam a sötét térben. A zár szerencsére megadóan kattant, és egy karácsonyi dal sorait dúdolgatva beléptem a kicsi, de annál otthonosabb lakásba.
Valami azonban nem stimmelt: sült pulyka illata terjengett a levegőben, és olyan égősorok fénye világította meg a nappalit, amiket nem én vásároltam. Zavartságomat az asztal közepén elhelyezett sütemények és ajándéktasakok csak fokozták, de annyira fáradt voltam, hogy semmi értelmes magyarázatot nem tudtam összerakni a fejemben. Aztán maga a magyarázat trappolt oda hozzám, kibillentve az egyensúlyomból: a család négylábúja teljes erővel nekem vetődött, én pedig majdnem elterültem az előtérben.
– Bailey! Te meg hogy kerülsz ide? – tettem fel a kérdést, de a válasz máris ott motoszkált a fejemben.
– MEGLEPETÉS! – A nappaliban hirtelen felkapcsolódtak a lámpák, és ott állt velem szemben anyukám, a húgom és az öcsém.
– Te jó ég! – Teljesen lefagytam. A szemem megtelt könnycseppekkel, amik lassan legördültek az arcomon. Amiről ősz óta folyamatosan álmodoztam, és teljességgel lehetetlennek tűnt, végül mégis megvalósult. Anyukám azonnal a nyakamba ugrott, én pedig szóhoz sem jutottam. – Szóval ezért kérdezgetted folyton a menetrendet. – Még mindig döbbenten fordultam Beccához, a húgomhoz, aki szintén szoros ölelésbe húzott. Az elmúlt pár napban állandóan a próbákról és az előadásról kérdezett, és hogy mit csinálok utána, mindezt úgy, hogy semmire sem kezdtem gyanakodni. Nagyon jó színész, azt meg kell hagyni.
– Nem lett volna meglepetés, ha idő előtt hazaérsz – felelte cserfesen.
– De nem ám! – Az öcsém is magához húzott, majd lesegítette rólam a hegedűt és a kabátot. – Bár Bailey kicsit belerondított a dologba, túlságosan izgága volt.
– Nekem így is tetszett! – Felitattam az örömkönnyeimet.
– Remélem éhes vagy! – anyukám éppen teríteni készült. – Hoztunk nagyiféle pulykát és köretet, valamint Dean almáspitét is sütött.
– Ami azt illeti, csak egy pohár pezsgőt ittam az előadás után, szóval farkaséhes vagyok. – Összefutott a nyál a számban, ugyanis az öcsém egy született cukrász, és olyan süteményeket szokott csinálni, hogy aki megkóstolja, mind a tíz ujját megnyalja utána. Titkon egész nap az almáspitéjéről álmodoztam. És a nagyi régi receptje alapján készült pulykáról sem tudtam volna lemondani.
Anya nem talált egy-két dolgot, ezért Beccával segítettünk neki, amíg Dean lefoglalta Baileyt – hiába, a kutyaorr sosem csal, ha pulykáról van szó. Aztán kezdetét vette a karácsonyi vacsora és a szokásos családi sztorizgatás, mely jó sokáig elhúzódott.
Ahogy végignéztem a boldog arcokon, rájöttem, hogy teljesen mindegy, hol vagyunk, és mit csinálunk, a lényeg, hogy együtt legyünk. Mert mit sem ér a boldogság és az ünnep varázslatos hangulata, ha nem tudod kivel megosztani.

Címkék: , ,